Fülledt meleg napra ébredhettünk ma, Miami-ban. Szokásomhoz híven a szobámban a redőnyt még este lehúztam, hogy még véletlenül se keljel fel arra, hogy a nap sugarai kisütik a szemem. Ezért semmit sem tudtam a kinti időjárásról, csak a tikkasztó meleget érezhettem, ami miatt képtelen voltam tovább aludni. Az ágyamban forgolódtam, hol magamra húztam a takarómat, hol lerúgtam magamról. Tíz perc szenvedés után, úgy éreztem sikerül visszaaludnom. Éreztem ahogy testem kissé megremeg, vagy elkezd kellemesen zsibbadni. A végtagjaim elnehezedtek. Belesüllyedtem a párnámba. Teljesen ellazult, bármelyik pillanatban készen álltam arra, hogy visszalépjek az álom világba és, hogy ne is jöjjek ki innen legalább még három óráig. Már csak a sötétséget láttam és éreztem, hogy elrugaszkodom a világtól, mikor a fülem ismerős hangot
észlelt. Sziréna hangja volt az.
Tudtam, hogy a tervezett alvásom nem fog valóra válni. A következő percekben meg is csörrent a szolgálati telefonom. A párnám mellett volt, közvetlen mellettem.
Odanyúltam érte és felvettem.
-Itt Katharine. Mondjad.... Értem, azonnal indulok.
Mélyet sóhajtottam és kikeltem meleg ágyamból. Nagyon nyújtózkodtam, felkaptam a fotelből a ruháimat, felöltöztem és elindultam a helyszínre.
Ahogy meghallottam a szirénát, tudtam, hogy hívni fognak, még a szabad napomon is szokásuk ezt tenni. Mindig ezt csinálják. Nálunk annyira nem ismert a pihenő, kivéve
ha végleg feladjuk ezt a munkát. Őszintén megmondom, sokszor megfordult ez a fejemben, de egyszer sem gondoltam komolyan. Szeretem a munkámat, még ha sok áldozatot iskell hoznom. Számomra megéri.
Kilépve a házamból, már észlelhettem, hogy ma az időjárás különösen meleg. Nem az a szokásos meleg Miami idő, ma kimondottan furcsa időjárás volt. Ez az idő soha nem jelent jót. Az emberekre ez nincs jó hatással, ilyenkor minden másabb.
Végig mentem a fehér, köves úton és beszálltam a házam előtt parkoló fekete Suzukiba. Erősen markoltam a fekete kormányt, rosszat sejtettem. Nagyon rossz előérzetem volt. Mély levegőt vettem, majd bekapcsoltam a szirénát, hogy zökkenő mentesen odaérjek és rátapostam a gázra. A meleg nincs jó hatással a holttestre így sietnem kellett.
A sebváltó mellett helyezkedett el a telefonon. Érte nyúltam és megnyomtam az egyes gombot, mint gyors tárcsázás. A telefon kicsöngött, de a vonal másik végén lévő személy nem adott választ. Megcsináltam ezt a cselekményt még egyszer. Még mindig semmi válasz.
-A fenébe is Derick...vedd már fel...
Megint megnyomtam a zöld kis gombot. Hátha most sikerrel járok, de nagy sajnálatomra, most sem kaptam választ.
Bekanyarodtam egy kis utcába. Megláttam a sárga szalagot, ami elkerítette a terület. Két mentős autó és három rendőr autó állt az út szélén. A tömegtől, messziről nem lehetett látni a helyszínt. Kiszálltam az autómból, kivettem a táskámat és a tömeg felé tartottam.
-Utat kérnék..kérem menjenek arrébb..helyszínelő vagyok!
Utat engedtek nekem. Végig mentek az emberek között, a szalag előtt álló rendőrnek megmutattam a jelvényemet, majd felemeltem és átmentem alatta. Megláttam a holttestet. Nagyjából 170 cm magas, izmos, nap barnított bőrű férfi feküdt a kemény aszfalton. Rövid fekete haja volt, sárga trikót és egy szörf nadrágot viselt. Talán épp a partra készülhetett. Balra fordultam és észre vettem még egy holttestet. A szívem nagyot dobbant, a kezem remegni kezdet. Az izzadság cseppek lefolytak az arcomon, át a remegő ajkaimon. Szaporán vettem a levegőt, és alig bírtam megállni a lábaimon. A hangom mintha elment volna, sikítani akartam, teli torokból, de nem jött semmilyen hang onnan, még egy aprócska sem.
Az előttem fekvő áldozat szintén egy férfi volt. Rövid szőke haja volt, mély arc vonásokkal rendelkezett, izmos testtel. Fehér pólót és egy fekete alapú, lila virágokkal teli nadrágot. A felsőjére nézve megakadt a tekintetem a vörös folton. A vér tócsán.
Megráztam gyengéden a fejemet, könnyek gyűltek a szemembe.
-Ne... John..
Suttogtam alig hallhatóan. A rémület miatt, ez volt a maximum hangerő amit ki tudtam adni.
-Miért... ő? Mit kereshetett itt?
Nem tudtam visszafogni érzelmeimet, pedig az egyik főszabály a munkámba. Kitörtek belőlem és már semmire se voltam képes. Könnyeimet szabadjára engedtem, kezeim remegése nem szűnt meg és éreztem, hogy a lábaim nem bírják sokáig tartani gyönge testem. Fel voltam készülve az összeesésre. Minden elsötétült és homályossá vált. Avilág ami körülvett. Összeomlott.
Az összeesés szélén, meleg és erős ölelés vett körbe hátulról, hirtelen. Mély levegőt vettem és ismerős illatot éreztem. Résnyire kinyitottam a szemem és lenéztem.
Erős, férfi kéz ölelte a derekam. Ezüst órát és egy fekete karkötőt viselt. Felismertem. Gyorsan hátrafordultam és a nyakába borultam. Hangos, hisztérikus zokogásba törtem ki. Annak hála, hogy tudtam..ezek a kezek.. ez a ember megvéd engem és nem ítél el, a reakcióim miatt.
-Nyugodj meg Katie.. nyugodj meg kérlek!
Mondta kellemes, dörmögő hangján, ami bármikor képes volt megnyugtatni.
-Derick...John..meghalt...megölték... Johnt..
-Katie.. kérlek. Meg kell nyugodnod.
Suttogta fülembe lassan és halkan.
-Katharine.. menj innen kérlek, nem szabadna ezt látnod.
Szólt hozzám egy mély, rekettes hang. Felkaptam a tekintetem. Manuel állt velem szembe, a laborunk főnöke.
-De Manuel..
-Derick.. vidd innen kérlek.
Derick elengedett, majd újra a derekamra helyezte gyengéden a kezét és óvatosan elindított, szót fogadva a főnökünknek.
-Menjünk innen..
Végig húztam kezemet szemeimen, letörölve ezzel könnyeimet. Nagyon sóhajtottam, majd elindultam. John..a.. bátyám volt, a legjobb barátom, a másik felem. Mikor kihívnak egy helyszínre mindig attól félek, hogy egy szerettemet fogom látni magam előtt. És ez a rémálom ma valóra vált. A legnagyobb félelmem teljesült. Összeomlottam.
-Haza viszlek, rendben?
Lassan bólogattam. Nem akartam beszélni. Nem volt se erőm, se kedvem. Igazándiból létezni se akartam. A fájdalom ami ilyenkor beteríti a tested..borzalmas és leírhatatlan.
Nem tudsz tőle menekülni, elbújni, de élni se. A közös emlékeiteket látod ilyenkor, majd hirtelen beugrik az a szörnyű kép, ahogy ott fekszik előtted..holtan. És felteszed a kérdést, hogy miért ő? Miért pont most? És ki csinálta ezt? Az ez utáni percekben pedig a szomorúságot, bánatot a düh váltja föl és a bosszú vágya. Az édes bosszú, ami sok embert kísértésbe csábít. Hogy megtudjuk, miért történt ez, ki kell deríteni kitette ezt, és akkor választ kapunk kérdéseinkre. De még ilyenkor sem találjuk meg a békét és a megnyugvást. Az a borzalmas kép örökre bevésődik az emlékezetünkbe. Örökre.
-Katie..ne zárkózz el..előlem ne.
A hangja kizökkentett gondolat menetemből. Ránéztem. Már a kocsijában ültünk. Ő a kormány mögött, én mellette az anyós ülésen. Annyira mélyen el voltam gondolkozva, hogy észre se vettem, hogy beültünk. Mély levegőt vettem, majd lenéztem magam elé.
-Sajnálom.. de nem tudom feldolgozni.
Kezeim az ölembe pihentek. Ökölbe szorultak és megremegtek.
-Segítek neked.. itt vagyok!
Fogta meg kezeimet és meleg tekintetével rám nézett.
-Tudom..
Suttogtam. Majd beindította a kocsit, és elindultunk hozzám.
Nehéz volt számomra itt maradni, ahelyett, hogy a gondolataimba mélyedve bírjam ki az utat. Neki döntöttem a fejemet az ablaknak és néztem az utcán lézengő embereket. Mélyeket sóhajtottam és csak bambultam kifelé. Csönd volt. Egyikünk sem beszélt, csak hallgattuk a motor kellemes búgását és az autó megszokott suhanását.
Szép lassan megérkeztünk hozzám. Leállította az autó motorját, mikor beparkolt. Kiszállt és az ajtómhoz sietett, hogy kinyissa nekem. Még az övemet is kikapcsolta. Tehetetlennek éreztem így magam. Mintha egy kis gyerek lennék, egy tehetetlen kisgyerek. Mélyet sóhajtottam.
-Ne csináld ezt..
-Mit?
-Így még jobban magamba zuhanok.
Hallottam sóhajtását és ránéztem. Belenéztem barna szemeibe és láttam azt amit érez. Az aggodalmat, amit az táplált, hogy én szét voltam esve. Lesütöttem tekintetemet és kiszálltam a járműből. Végig simítottam a vállamat, és elindultam a megszokott úton a házamba, mögöttem Derick-el. Kinyitottam az ajtót, majd beléptünk az épületbe.
Ledobtam magamat a kanapéra, felhúztam egyik lábamat és ráhajtottam a fejemet. Nem kellett sok idő és zokogásba törtem ki. Dereck odalépet hozzám, majd elhelyezkedett mellettem és megölelt.
-E-elmehetsz.. nem kell itt ülnöd..
Mondtam neki elcsukló hangon.
-Szerinted képes lennének itt hagyni téged így? Ilyen borzalmas embernek nézel?
Felnevettem. Dericnek pocsék poénjai voltak. Borzalmas humorérzékkel rendelkezett, de ez a tulajdonsága mentett meg engem sokszor. Mint ahogy most is.
-Köszönöm.
Hunytam le szemeimet és hozzábújtam. Szív dobogását hallgatva, annyira nyugodtnak tűnt minden, hogy könnyedén el tudtam szenderülni. El tudtam menekülni e szörnyű valóságból egy olyan helyre, ahol csak az álmom léteznek.
Az utcán sétáltam, vidáman. Az előttem levő utat szemléltem. Kerestem valakit. Nem kellett sok idő és meg is találtam. A kedvenc, kék ingemet viselte, a kedvenc barna nadrágommal és a legszebb mosoly volt az arcán Derick-nek. Gyorsítottam lépteimen, hogy mihamarabb odaérjek. Már majdnem futottam. Mikor lövés hangját hallottam meg.
A hang irányába néztem, és a velem párhuzamosan elhelyezkedő utcában egy fekete kabátos férfi állt kezében egy pisztollyal. Majd Derickre kaptam a pillantásomat. Aki lassan rogyott össze és a földre zuhant. Az események elkezdtek felgyorsulni. Futni kezdtem, teljes erőmből. A környezetünk elhomályosult és a körülöttem levő emberek sötét árnyakká váltak. Teli torokból sikítva, térdeltem le mellé. A mellkasán lévő sebre helyeztem a kezemet. Mentőért kiabáltam kétségbe esett hangon, zokogva. Megnéztem pulzusát és meghökkentve vettem észre, hogy...
-DERICK!
Kiabáltam ahogy csak tudtam. Hirtelen ültem fel az ágyamban és hangosan lihegtem. Folyt rólam a víz és teljesen meg voltam rémülve. Futó lépteket hallottam. Benyitott a szobámba és az ágyhoz sietett.
-Derick..
Sóhajtottam megnyugodva.
-Mi baj Katie? Mi történt? Azt hittem megtámadtak!
Simított végig az arcomon, miközben végig mért, hogy minden rendben van e.
-Derick..én..azt álmodtam, hogy meglőttek..
Érzéseimet megint kiengedtem magamból. Könnyeim, szokásukhoz híven. Csöndben végig folytak az arcomon. Szorosan magához ölelt, miközben nagyot sóhajtott.
-Nyugodj meg..csak egy rossz álom volt..itt vagyok.
Magamban ismételgettem azt a szót, hogy csak egy rossz álom volt.. egy rossz álom.. Bárcsak ez az egész az lenne. De sajnos nem az. John meghalt és ezt el kell fogadnom. El kell fogadnom az igazságot. Még ha fáj is.
A sorsunk dönti el, hogy mi történik velünk. Számára olyanok vagyunk, mint bábok a játék mezőn. Úgy irányít minket, ahogy kedve tartja, azt csinál velünk amit szeretne és akkor amikor csak ő akarja. Ez egy kegyetlen játék és ez az élet. Bárcsak a bábok fel tudnának lázadni a játék mesterük ellen! De mivel ezt nem tehetjük meg... kérlek drága sorsom jó mezőre lépj, mert szükségem van rá!
